Választhatunk: vagy az idealistának, vagy a machiavellistának szurkolunk – miközben szügyig gázolunk a vérben és a kitépett gerincekben

Nem akartam erről a sorozatról írni – se a premierről, se a folytatásról. Tudom, erős kezdés ez egy olyan valamihez, amit végsősoron ajánlani akarok, de ez az igazság. Számomra az Invincible (Legyőzhetetlen) a szokatlanul erős első évad után a másodikkal elindult egy űrben kalandozó lejtőn, amíg oda jutott, hogy a rikítóan kék-sárga ruha belefakult az egységszuperhősös maszlagba.

Ezen az egységszuperhősösödésen a harmadik évad előzetese sem segített. A „régi” – 2021-es –, gerinckitépős, vérben és érzelmekben térdig gázoló, abszolút felnőtteknek készült animációs sorozat helyett az előzetes is csak egy kis egységszuperhősködést mutatott.

Aztán jött az évadpremier – rögtön három résszel – és kiderült, hogy a sorozat a címéhez méltón valóban „legyőzhetetlen”.

Az idealista, aki folyamatosan a jót igyekszik megcselekedni, de közben véréből fakadóan ő az agresszor – és néha az a vér látványosan nem válik vízzé –, vagy az erősen machiavellista, aki élete során rájött, hogy nem feltétlenül az elsőre helyesnek tűnő út szolgálja a legjobban a közjót? Az a jobb, aki szerint tetteink és múltunk örökre beskatulyáznak minket jónak vagy rossznak, vagy az, aki szerint vétek elpocsékolni valaki tehetségét, ha megbánja, amit tett, és igyekszik jóvátenni azt?

Változnak-e az emberek? Ha igen, mindig csak javulnak? Vagy épp a túlzott önámításukban – még akkor is, ha karnyújtásnyira van tőlük egy rossz példa – rossz útra térnek, ráadásul úgy, hogy észre sem veszik?

A negyedik rész sem tett fel könnyebb kérdéseket – animált formában, más kontextusban, de fel merte tenni a mai korszellem (egyik) nagy kérdését:  

Ezek mellett eltörpülnek azok a gondolatkísérletek, hogy például milyen hatással lehet egy halhatatlan elméjére az, ha túl sokáig él, s bárkibe szeret bele, az így vagy úgy meghal.

Így értünk el a harmadik évad feléig. Nem akarok belemenni abba, hogy pontosan mi történik. Csak ajánlani akarom. Lehet, hogy a folytatásban már nem lesz ennyire jó – ez kétségtelen, főleg az alapján, hogy a negyedik rész második fele már megint megindult azon a bizonyos űrkalandori úton. Ahogy azt sem tudom, hány olyan trükk van még a készítők tarsolyában, mint az a hétperces, teljesen hanghatások nélküli jelenet, amely

Ahogy azt sem tudom, hogyan fogják kezelni, hogy a főszereplő öles léptekkel halad apja nyomdokaiban, miközben a történet szempontjából főgonosznak tartott figura épp minden, csak nem gonosz. A második esély intézménye melletti kiállása miatt akár még tisztességes kereszténynek is betudható – legalábbis részben.

Egy dolog biztos: a kék-sárga ruha immár újra kitűnik a tömegből. A fiú, aki egykor bálványozta apját, és felnőtté válása során ráébredt, hogy az ember, akit hősként látott, nemhogy nem a világ megmentője, hanem épp ő az, aki a legnagyobb veszélyt jelenti mind a bolygóra, mind a szeretteire, visszatért.

Nyitókép: Invincible